Nagypeleske (románul Peleș) magyarok lakta falu Romániában található, Szatmár megyében. Közigazgatásilag Lázári község része.

A falu nevét az oklevelek 1348-ban említik először az oklevelek, ekkor Pylyske, 1450-ben Nagypiliske alakban írták.

1234-ben Arnold comes – az Alsólindvai Bánfiak őse – klastromot építtetett ide, melyet Szent Margit tiszteletére szenteltek.

A település ősi birtokosai a Pylyskeyek voltak, akik már a 15. század elején kihaltak.

1437-ben birtokosa a szántai Becsky család volt.

1439-ben a Csernavoday családnak voltak itt birtokai. Még ebben a században birtokosok voltak itt a Csáky és Perényi család tagjai is.

1568-ban Miksa császár vásárjogot adományozott a településnek, egy fennmaradt oklevél szerint.

Nagypeleske a szántai Becsky család maradt egészen a 19. század derekáig, a település egy része pedig a rozsályi uradalomhoz tartozott.

A 19. század elején egyedüli birtokosa a tasnádszántói (szántai) Becsky család volt, melynek a környéken szép kúriája is volt.

A 19. század közepén a Buday és báró Sennyei családoknak volt földesurai voltak a településnek.

1892-ben a község jó része leégett egy nagy tűzvészben.

A trianoni békeszerződésig Szatmár vármegye Szatmári járásához tartozott, majd Romániához került.

A második bécsi döntés következtében 1940–1944 között ismét Magyarországhoz tartozott.

A 2010-es években európai uniós támogatásból összekötő út épült Zajtáig, de csak 2017-ben nyílt meg a határátkelő Magyarország felé.

Nagypalád (ukránul Велика Паладь (Velika Palagy / Velyka Palad’)) falu Ukrajnában Kárpátalján található,  Beregszászi járásban.

1332-ben Palad néven említik először. Kezdetben a rozsályi uradalom része volt. Majd a 18. századtól a Kereskényi, Szakadáthy és Kölcsey család birtoka. A Túr és a Batár patakok mentén fekvő falu 1984 lakosából 1967 (95%) magyar nemzetiségű. 1910-ben színmagyar falu volt, 1525 lakosából 12 vallotta magát németnek (1% alatti szórvány) a többi mind magyar volt. A trianoni békeszerződésig Szatmár vármegye Szatmárnémeti járásához tartozott.

Nagypalád reformációját a legelső vérbeli magyar reformátor, a „magyar Luther”-ként emlegetett Dévay Bíró Mátyás Szatmáron való működésének (1544–1545) tulajdonítják. A XVI. század második felében bizonyíthatóan az új hitet gyakorolta. Első név szerint is ismert tanító pásztora 1580-ban Makrai János volt.

1806-ban a 443 lelkes gyülekezetben Körösi István pap „ditséretesen” prédikált, Kis Bálint rektor a leányokat is tanította. 1944-ig hat osztályos református általános iskola működött.

1808-as krónika szerint „Kő temploma van, mely helyeztetett az helység közepén…. melynek nyugati végén kőből épült tornya vagyon. Ki által építtetett az nem tudatik, de ember emlékezetire a reformátusoktól békességben birattatott és birattatik”. A középkori eredetű gótikus templomot a XVI–XVII. században teljesen felújították. A XIX. század végére a templom állapota leromlott.

A jelenleg 700 ülőhelyes templomot 1913-ban építették neogótikus stílusban. A templomtoronynak a hajóba épített sarkai és a támpillérek klinkertéglából készültek. A templomot 1958-ban teljesen

felújították, 1983-ban pedig külsejét javították a hívek adományaiból. 1997-ben a toronysisak felújítására, 2000-ben a templombelső részleges restaurációjára kerül sor. 2001-ben új szőnyeg került a padlózatra.

A reformációt megelőző korból származó harangot 1915-ben ágyúvá öntötték. Ennek pótlására 1926-ban vásárolta meg az egyházközség Egri Ferenc kisgejőci harangöntő mester által bronzból készített 643 kg-os harangját. A másik bronz harangot 1882-ben Szatmáron öntötték.

Az egykor tekintélyes mennyiségű könyvtár és levéltári anyag zöme 1945-ben megsemmisült. Az anyakönyveket elkobozták.

A jelenleg használatban lévő parókia 1918-ban épült. Az előző nagyon régi, jóval kisebb parókián a század elején tűz pusztított. 1950-ben miután a lelkészt elhurcolták, az épület állami tulajdonba került.

1993-ban nyerték vissza rendkívül siralmas állapotban. 1996 őszére a gyülekezet nagy áldozatvállalás árán lakhatóvá tette. Azóta folyamatosan újul, szépül.

2005-ben felépült a parókia széles udvarán egy modern gyülekezeti ház. 2013-ban felújították a templomot.

Vásárosnamény város Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében található, Vásárosnaményi járásban. Hozzá tartozik 1969 óta Vitka, továbbá az 1939-ben Gergelyi és Ugornya egyesítésével keletkezett Gergelyiugornya

A település és környéke a régészeti leletek tanúsága szerint már ősidők óta lakott helynek számít, kora Árpád-kori település, első fennmaradt írásos említése 1214: Numen. A név német eredetű személynévből származhat, magyar névadással. A környék régóta lakott számos rézkori és bronzkori lelet tanúsága szerint.

Első ismert birtokosai a Lónyayak, akik a hagyomány szerint honfoglaló magyar nemzetség voltak. A Lónyay nevet a közeli Lónyáról vették fel, családi fészkük Nagylónyán volt.^[3] Legelőször tehát Namény neve tűnik föl, majd 1389-ben Ugornya, 1425-ben Gergelyi települést említik az oklevelek. 1418-tól már vásártartási joga is van, innen ered nevének „vásáros” előtagja. 1494-ben már mezővárosként van említve.

A Rákóczi-szabadságharchoz a Bereg és Tiszahát népe 1703-ban elsőként csatlakozott. II. Rákóczi Ferenc serege 1703. július 17–18-án itt, Naménynál kelt át a Tiszán, s a fejedelem innen szólította csatlakozásra a vármegyék nemességét.^[4]

Namény az 1700-as évek elejétől az Eötvös család birtoka volt, s birtokosai maradtak egészen 1945-ig. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban a főnemesi származású Eötvös család Naményban élő tagjai is aktív szerepet vállaltak: Tamás beregi főispán és Mihály nevű testvére kormánybiztosok lettek. A szomszédos Vitkán élő Doby testvérek néphonvédként harcoltak Bem seregében.

1923-ig, majd 1940–1944 között ismét Bereg vármegye része volt, a két időszak között, illetve 1945 után osztozott a Magyarországnak ítélt beregi rész közigazgatási változásaiban.

1978-ban nyilvánították várossá.

Nagykolcs (románul Culciu Mare) falu Romániában, Szatmár megyében, Kolcs község központja.

A településről az első írásos adatunk 1278-ból van, hogy a két Kolcs nevű település Kis- és Nagykolcs a Szamoson levő malmával együtt Kóch Simon fiáé és Kóch Márton fiáé, Györgyé és Péteré volt.

1278-ban a Kóch és Tussay családé volt.

1321-ben Kóch Péter birtokát hűtlenség miatt elvesztette. Nagykolch-ot, melyet ekkor Paplan Kolchyának is neveztek a Csomaközyek és Bagossyak kapták meg.

A Csomaköziek a részüket a XVIII. század végéig megtartották, majd azt a Bagossyak kapták meg. A Bagossyak mellett birtoka volt itt még a Schuller, Darvay, Diószeghy és a Pál családoknak is.

1882-ben a Bagossyak birtokainak felerészét Szerdahelyi Ágoston örökölte.

Az 1900-as évek elején nagyobb birtokosa Böszörményi Emil dr. volt.

Nagykároly (románul: Carei, korábban Careii Mari, németül: Großkarol, jiddisül קרולי/ קראלע Krole, Kruli) megyei jogú város (municípium) Romániában, Szatmár megyében

1264-ben már létezett és a Kaplon nemzetségbeli Károlyi család első birtokközpontja volt. Eredeti településmagja a mai kastély és a római katolikus templom között állhatott.

1346-ban a Károlyiaktól szombatonként hetivásár tartására kapott engedélyt, 1387-ben Zsigmond királytól ispánságot és pallosjogot kapott. Ennek dacára 1398-ban még mindössze három utcából állt. Az 1400-as években Károlyi Simon kezdte nagyobb településsé fejleszteni. 1418-ban királyi parancs rendelte el, hogy az ideköltözött jobbágyokat földesuraik nem követelhetik vissza. 1482-ben két országos vásár tartására nyert szabadalmat.

Károlyi Lancz László 1482-ben kezdte építeni várkastélyát. 1526-ban a várból indult el a Károlyiak bandériuma a mohácsi csatába.

Lakossága 1554-ben áttért a protestáns hitre. 1567-ben esperese aláírta a kálvini hitvallást. Református főtanodája működött. 1591-ben református zsinat székhelye volt, amely a Gergely-naptár bevezetése ellen tiltakozott.
Károlyi Mihály 1592-ben a török ellen a várat négy védőbástyával látta el, a vizesárkokat kiszélesítette, a megemelt védősáncot palánkokkal erősítette meg. A törökök egyszer ostromolták a várat, sikertelenül.

1598-ban még 276 adófizető család lakta, de a 17. században a császári katonaság többszöri pusztítása nyomán népessége megcsappant. 1615-ben II. Mátyás és Bethlen Gábor követei tanácskoztak a várban a Szatmár vidéki ellenségeskedések megszüntetéséről. 1622-ben ugyancsak a várban kezdte meg II. Ferdinánd és Bethlen Gábor a nikolsburgi béke tárgyalását.

Miután a Károlyiak a katolikus hitre tértek, hosszú pereskedések kezdődtek közöttük és a város református többségű iparos és nemes lakossága között. 1649-ben jezsuiták telepedtek le a városban.

1703-ban az erdélyi hadjáratából visszatérő II. Rákóczi Ferencet Barkóczi Krisztina feltartóztatta, és csak férje, az időközben a kurucok oldalára állt Károlyi Sándor parancsára nyitották meg előtte a vár kapuit. Rákóczi ezután 28 napig tartózkodott a várban, amely a továbbiakban a kurucok egyik központja lett. 1711-ben Károlyi Sándor és Pálffy János itt kezdték meg a tárgyalásokat a szatmári békéről. A béke után Károlyi megkezdte a település újranépesítését. Már 1712-ben megpróbálkozott 124 württembergi sváb család letelepítésével, de ők öt év alatt szétszóródtak. 1714-ben a Bobáld faluból 1672-ben odaköltözött románoknak a mai Hajdúvárosban családonként 27 hold földet és hajdúszabadságot adott. 1720 körül evangélikus szlovákok és görögkatolikus ruszinok települtek be. 1741-ben 49 román és 43 ruszin család lakta. 1720-tól költöztek be Galíciából zsidók is, akiknek már Károlyi Sándor alatt saját bírójuk volt, 1741-ben pedig Károlyi ötven telket adományozott nekik a későbbi Zsidóköz helyén.

1743-tól Károlyi Ferenc családonként 30-40 holdas birtokkal és kedvezményekkel csábította a sváb telepeseket. 1744-ben még csak hét sváb mesterember lakta. 1745 és 1747 között 31 württembergi és 31 környékbeli sváb gazda, 1748 és 1752 között 91 németországi és 38 Szatmár vármegyei sváb gazda költözött be. 1762-ben már 132 sváb családfőt számlált. 1774-ig újabb 17 sváb jobbágy és 49 zsellér érkezett Németországból, 31 jobbágy és 19 zsellér pedig a környékről.

Először 1717-ben a csizmadiák, szabók és szűcsök céhe alakult meg, majd 1735-ben a tímárcéh. 1765-ben gyógyszertárat alapítottak. 1784-ben a városban 370 kézműves 54 különféle iparágat gyakorolt, a leghíresebbek a gubacsapók és a tímárok voltak. A céhek nemzetiségi alapon különültek el: főként kisnemesi származású magyarok voltak a csizmadiák, tímárok, gubások és szabók, svábok a kovácsok, lakatosok és kerékgyártók, szlovákok a fazekasok és kelmefestők, zsidók a pékek, mészárosok, gyertyaöntők és szappanfőzők. 1774-ben 372 egésztelkes gazda (közülük 231 sváb), 18 örökös jobbágy, 347 zsellér (közülük 121 sváb) és 148 inquilinus lakta.

A Károlyi-kastély

1725-ben a piaristák gimnáziumot alapítottak; neves rektorai között: Keszthelyi László, valamint boldogfai Farkas Lajos, aki 1796 és 1799 között töltötte be ezt a tisztséget. 1754-ben a Károlyiak védnökségével Szatmárnémeti Pap István nyomdát állított föl Nagykárolyban. 1838-ban Gőnyei Gábor sajtója alól került ki az első román nyelvű nyomtatvány Szatmár vármegyében, Constantin Alpini Ioan Lemenyhez intézett üdvözlő versezete.

1780-tól Szatmár vármegye székhelye. 1828-ban 11 ezer lakosa volt, közülük 1800 zsidó. 1834-ben földrengés sújtotta. 1836-ban kaszinó, 1840-ben aggmenház, 1845-ben kórház létesült. A 19. század közepén évi hét országos vásárt rendezett. A sváb, ruszin, román és szlovák lakosság a 19. század folyamán nyelvében elmagyarosodott.

1858-ban alapították a dohánybeváltót és a dohányfermentáló üzemet („fábrika”), amely egészen a 20. századig a város egyik fontos üzeme maradt. 1871-ben rendezett tanácsú város címet nyert, ugyanezen évben elkészült a Nagykárolyt Szatmárral és Debrecennel összekötő vasútvonal (1887-ben ehhez csatlakozott a Nagykároly–Sarmaság–Zilah, majd 1905-ben a Nagykároly–Mátészalka vasútvonal). 1887. május 6-án a város nagy része leégett, ezután alakult ki a belváros mai, rendezett képe. A híres piarista algimnázium mellett 1883-tól leányipariskola, 1893-tól polgári leány-, 1913-tól pedig polgári fiúiskola is működött. 1885-ben alapították a Nagykároly és Vidéke című politikai hetilapot, 1886-ban a városi ipartestületet, 1900-ban a Kölcsey Múzeumot, 1901-ben a város állandó színtársulatát (1908-tól önálló épülettel), 1905-ben a papírgyárat. 1904-ben vezették be a villanyvilágítást.

A zsidóság 1869-ben a status quo ante irányzathoz csatlakozott, de közülük 1881-ben kivált egy ortodox hitközség, amely 1883-tól egy később híressé vált jesivát is üzemeltetett. 1925-ben az ortodox hitközségből is kivált egy haszid csoport. 1934-től két híres jesivája is működött.

A román hadsereg 1919. április 18-án vonult be. 1923-ban megszüntették a piarista gimnáziumot, helyette felállították a román–magyar, majd román–német tannyelvű Vasile Lucaciu Líceumot, a polgári leányiskolát román tannyelvű algimnáziummá alakították, a polgári fiúiskolát pedig megszüntették, helyette inasiskolát hoztak létre. 1930-ban román tanítóképző is létesült. A két világháború között a szatmári svábok „visszanémetesítése” céljából itt működött a Gau-Amt elnevezésű német propagandaegylet. 1926-ban elveszítette megyeszékhelyi rangját és Szilágy megyéhez csatolták (1968-ban került vissza Szatmár megyébe).

A két világháború között új ipari üzemek alakultak. Így 1928-ban a Rekord gombgyár, amely 1960-ig működött. 1933-ban hozták létre az Ardealul olaj-, szappan- és vegyigyárat, amely a kommunista hatalom alatt is az egyik legfontosabb üzeme maradt. 1960-tól fő termékei az étolaj, az ipari olaj és az olajpogácsa voltak. A második világháború előtt ezeken az üzemeken, a papírgyáron és a dohányfermentálón kívül még három téglagyára, három malma és egy vajgyára is működött.

1936-ban a helyi Törekvés sportegyesület futója, Nemes Ferenc egyedüli atlétaként képviselte Romániát a berlini olimpián.

1944. október 25-énvonult be a román és a szovjet hadsereg. A háború után még hat évig határzár alatt állt. 1948-ban egy mindössze néhány évig működő magyar tanítóképzőt, 1952-ben pedig egy magyar líceumot alapítottak, amelyet 1959-ben összevontak a román líceummal.

A kommunista hatalom évtizedei alatt több új lakótelepet, összesen mintegy ötezer lakótelepi lakást építettek föl. Legfontosabb új ipari üzemei az Unio gépgyár (1977, kazánok, vasöntvények) és a Kraszna bútorgyár (1972) voltak, de létesült kekszgyár (1971), fonoda (1971), kender- és lenfeldolgozó (1972), konzervgyár (1977), tejporgyár (1977) és cukorgyár (1986) is. Az 1981-ben alapított juhtenyésztési kutatóközpontban Romániában egyedül foglalkoztak az erdélyi merinó juhfajta nemesítésével.

1995-ben kapott municípiumi rangot.

Nagyhódos község Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében található,  a Fehérgyarmati járásban.

Régi nagyhódosi ház rekonstrukciója az M3 Archeoparkban

Nagyhódos az 1470-es évek előtt a Gachály család birtoka volt. 1470-ben Csató Gergely kapott részbirtokot Magyar-Hodoson. Az 1400-as évek második felében a Rosályi Kún család és a Drágfi család volt birtokosa. 1458-ban Pálfalvi Burián László és Remethey Lőrincz szerezték meg egyes részeit. 1601-ben Mezőszentmiklóssy János nyert rá királyi adományt. A település az 1700-as években tönkrement, még 1791-ben is csak hat rendes gazda lakott benne. A 18. században a Becsky család és rajtuk kívül még a Maróthy család, valamint a Lipcsey, a Rhédey és a Szilágyi családok voltak birtokosai.

Nagygéc Csengersima településrésze, egykor önálló falu, amely a 20. század második felében, az 1970-es nagy árvíz következtében elnéptelenedett.

A falu 1280-ban tűnt fel egy nemes nevében először, aki talán a Csák nemzetség tagja. A Géci család egyik ága a Csák nembeli Darai családdal volt rokonságban, s így lehetséges, hogy a falu Szamosdarával és Komlódtótfaluval együtt a Dunántúlról idetelepült Csák nemzetség eredetileg egységes birtoktestének volt a része, a kisnemesi családok pedig a nemzetség hajtásai.

A 14–15. században a Csarnovodai, Csáki, Bekcs, Darai és Drágfi családoké volt. 1476-ban a Szántai Becskiek is birtokosai és ők maradtak urai századokon át.

A 18. században mellettük az Ibrányi, Luby, Nozdroviczky és Péchy családok a földesurai, a múlt század közepén pedig a gróf Majláth, a Luby és a Péchy családok voltak.

1852-ben br. Haynau, az egykori bresciai hiéna a 200 ezer forintos vérdíjból megvásárolta a Kisgéci pusztát, és kúriát építtetett rajta a Majláth-kastélyból. A 20. század első felében Luby Béla, a Haynau-hitbizomány (39 ezer ha) és dr. Szomjas Lajos volt a legnagyobb birtokos.^[3] Határában feküdt egykor Kisgéc, mely másodlagos település volt és a 14. században jött létre. Nagygéc igen közel fekszik a magyar-román államhatárhoz. A trianoni békeszerződés után a határ mentén felépített ún. lokalizációs töltés a település nyugati részén húzódott, így a falu a kelet felől érkező nagy árvizekkel szemben védtelen volt.

1970-ben a településnek 706 lakosa volt. Az 1970. május 13-án bekövetkezett árvízben a falu csaknem teljesen elpusztult. Újjáépítését árvízvédelmi okokból nem engedélyezték, a területre történő beköltözést pedig adminisztratív eszközökkel korlátozták.^[4]

Az 1980-as népszámlálásra az egy évtizeddel korábbi lakosságnak csupán töredéke, 22 fő maradt a faluban. 1981-ben a település adminisztratív önállósága is megszűnt, területét Csengersimához csatolták.^[1] 2011-ben a falu öt házában 10 fő élt.

Nagyecsed város Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében található, a Mátészalkai járásban.

A település neve 1220-ban egy idevaló poroszló nevében fordul elő először (prist. Zomoy de villa Euchetii alakban), azonban már Anonymus is megemlékezett a település határában, az Ecsedi-láp szigetein felépült úgynevezett Sárvárról Gesta Hungarorumában: a honfoglalás idején Tas vezér „vonult a Szamos folyó felé arra a helyre, amelyet most Sárvárnak mondanak…erős földvárat építtetett, amelyet először Tas várának neveztek, most meg Sárvárnak hívnak”.

Ecsed a Gutkeled nemzetség birtoka volt. 1291-ben a Gutkeled nembeli Dorog fiaié. 1317-ben a hűtlenné vált Dorog fiak részét a rokon Báthori Bereck fiai szerezték meg, majd Dorog lányunokáitól Ecsed felét is megvették. 1329-ben pedig Kántorjánosi Jánostól vették zálogba itteni birtokrészét.

Ecsed kőfallal megerősített település volt, és az egészet víz vette körül. A láp szélén lévő falu hányt és hordott földre épült. Ez az ingoványos környék fokozta a falu biztonságát, hiszen szinte lehetetlen volt megközelíteni, de a többirányú közlekedést – mely például a kereskedelmet elősegíthette volna – gátolta, így a település nem fejlődhetett várossá.

Bátori Bereck fiai Károly Róbert király oldalán harcoltak az oligarchák ellen, ezért a király megengedte nekik, hogy az ecsedi mocsarakban kő- vagy favárat építhessenek, és a felépülő várat a király személyéhez való ragaszkodásuk jeléül „Hűség (Hywseg) várának” nevezhessék. A vár az ecsedi láp egyik szigetén mint vizivár fel is épült. Urai később is a Báthoriak voltak, 1492-ben Báthori András erősíttette meg.

1530-ban a vár Szapolyai János kezén volt, amíg Báthori Miklóst sógora, Bonaventura át nem térítette I. Ferdinánd pártjára. A várat ekkor János Zsigmond megostromolta, de bevenni nem tudta. Az 1566. évi békekötés alkalmával Ferdinánd mindent átengedett János Zsigmond-nak, kivéve Ecsedet.

Az erdélyi fejedelmek és a magyar királyok között folyó harcokban nagy szerepe volt az ecsedi várnak. A 16. század végére a Magyar Királyság és Erdély között létrejött a török elleni végvárrendszer. A Báthoriak ecsedi ága utolsó sarjának számító ecsedi Báthori István országbíró ekkor újból megerősítette Ecsedet. Halála (1605) után fogadott fia somlyói Báthory Gábor a későbbi erdélyi fejedelem örökölte az uradalmat, melyhez ekkorra a megerősített központi váron kívül 3 város és 46 falu is tartozott.

Báthory meggyilkolása után a vár egy ideig a császáriak kezén volt, majd 1624-ben a bécsi béke értelmében Bethlen Gábor erdélyi fejedelem tulajdonába került. Ő, 1621-ben a magyar koronát is Ecsed várába vitte és itt is őrizte egy ideig.

Ecsed vára, a Das ehmals gedrückte, vom Türken berückte, nun trefflich erquickte Königreich Hungarn című, Lipcsében 1688-ban megjelent műből, Gottfried Prixner (1746-1819) pesti rézmetsző másolata^[4] az eredeti^[5] műben megjelent illusztráció alapján

1648-ban I. Rákóczi György fejedelem tulajdonába került. 1688-ban a vár és uradalma Rákóczi Julianna és Ferenc öröklött birtoka volt. 1698-ban Rákóczi Julianna és férje, gróf Aspremont Ferdinánd, 1700-ban pedig II. Rákóczi Ferenc is zálogba adta ecsedi gazdaságát Bánffy György erdélyi kormányzónak. A vár őrsége 1703. júliusában, a tiszántúli hadjárat idején Melith Pál rábeszélésére az elsők között csatlakozott Rákóczi-szabadságharchoz. 1711-ben a szabadságharc bukása után a zálogba adott birtokot a kincstár lefoglalta.

A szatmári béke (1711) után Ecsed várát átadták a császáriaknak, akik elrendelték annak lerombolását. A szatmári jobbágyok és a környező városok, falvak népe a várat gyorsan széthordta. A vármaradványok anyaga a szomszédos falvak épületeibe, utakba került. Sok anyagot elvittek építőanyagnak a környék mezővárosai is, például az innen származó anyagból építették fel a nyírbátori minorita templomot is. A vár lebontása után az ott volt Rákóczi-harang és a toronyóra Hódmezővásárhelyre került, ma az Ótemplom tornyában található (ipari műemlék, gyönyörű hangja van). A toronyórát a Károlyi család 200 körmöci aranyért adta el Hódmezővásárhelynek, az erről szóló oklevél szintén a vevő református egyháza irattárában található. Az eredeti óra mutatói a plébánián vannak. A számlapot Hódmezővásárhely visszaadta az ecsedieknek, ma az ecsedi református templomban található.

A várnak mára már se híre, se hamva, a területén feltárt tárgyakat (ágyúgolyók, ezüstpénzek, cserép- és épülettöredékek) a nagyecsedi Berey József Helytörténeti Gyűjteményben láthatják az érdeklődők.

16. században az ide költöző jobbágyoknak a Báthoriak nagy kedvezményeket adtak. Ecsed mezőváros lett.

A 18. század elejétől, a vár lerombolása utáni időktől a település helyzete mind nehezebbé vált, korábbi mezővárosi kiváltságait elvesztette. Különösen új földesurával, a gróf Károlyiakkal volt állandó viszályban, 1746-ban ugyanis az ecsedi uradalmat ők szerezték meg. Gróf Károlyi Antal 1776-ban Mária Teréziától is megerősítést nyert rá.

Az 1776. augusztus 12-én kelt rendelkezés alapján a II. Rákóczi Ferenctől kapott minden korábbi kiváltságolás visszavonásra került.

„hogy mivel Ecsed vára elpusztult és a várszolgálatok megszűntek, tehát kötelességet nem teljesítenek: az addigi jogaik is elenyésztek, és mivel saját vallomásuk szerint Ecsed határában némi csekély rétecskén kívül semmi földjük nincsen, házas zselléreknek nyilváníttatnak és úrbéres zsellér szolgálatot teljesíteni köteleztetnek, vagyis házhelyenként 1 forint füstpénzt fizetni és 18 gyalognapot földesuruknak, gróf Károlyi Antalnak szolgálni tartoznak, annyival inkább, mert a földesurassággal szerződni nem akartak.”

Az ecsediek nem fogadhatták el ezt az ítéletet, s fellebbeztek. Ezzel a fellebbezéssel indult el Ecsed életében az a híressé, sőt inkább hírhedtté vált úrbéri per, mely száz éven át tartott. Ecsed zsellérsorba süllyesztett lakosai régi kiváltságaik visszaszerzéséért indítottak pert, 1744-től. (Éble Gábor: Az ecsedi 100 éves úrbéri per. Bp. 1912)

A hosszú pereskedést 1876. május 21-én egyezség zárta gróf Károlyi György és Nagyecsed között. A cigányok Ecseden a 18. század végén jelentek meg a láp szélén. Valószínűleg vályogvetők voltak, de voltak zenészek is köztük. Mindkét foglalkozásra szükség volt a környéken. Rákóczi táborában főleg a zenészek játszottak fontos szerepet.^[7]

Ecsed fejlődésének megindulását az Ecsedi-láp 1898-ban való lecsapolása segítette elő. Az ecsedi vár lerombolásával, az ellenséges támadások megszűntével a láp elvesztette addigi védelmi, életfenntartási jelentőségét. A régi lápi foglalkozásokat űzők (pákászok, csikászok, halászok,

nádvágók) megélhetését még csak-csak biztosította, de a környék lápos területen fekvő nagy uradalmai sok hasznát nem látták a lápvilágnak, ezért a birtokosok tervbe vették lecsapolását

A lecsapolás utáni időkben még mindig sok probléma adódott a belvizekkel, mivel ezek a zsilipeken keresztül – csupán gravitációval – nem juthattak át a folyókba, ezért az 1914-ben eltervezett szivattyútelepet Péchy László igazgató főmérnök javaslatára a gépészeti berendezéssel együtt úgy építették meg, hogy az így előállított elektromos áram a mezőgazdaság céljaira is felhasználható legyen.

A lecsapolás után a megnövekedett termőföldek lehetővé tették a mezőgazdaság fejlődését. Ezzel egy időben megindult a település fejlődése is. A trianoni békeszerződés (1920. június 4.) után az addig központi szerepet játszott Ecsedből határközség lett.

A szivattyútelep 1926–27-ben épült át villany- és szivattyúteleppé, mely Ungvár, Munkács, Beregszász, Mátészalka, Nyírbátor környezetébe levő községeket, mintegy 30 000 embert látott el villamosenergiával. Épületeit Lenarduzzi János olasz származású építkezési vállalkozó készítette el. Ez újabb lökést adott a település előbbre jutásának.

Az 1945-ös földreform nyomán megindult a mezőgazdaság fejlődése is, kis- és középbirtokosság alakult ki, a folyamatot azonban az államosítás rövid időre megtörte.

Jelentősebb mértékű előrelépés 1956-után indult meg a településen, ekkor érte el legmagasabb lélekszámát is. Felépült a község második református temploma is, mozi, áruház épült, bővült az általános iskola is. 1965-ben Nagyecsed gimnáziumot kapott. Ekkor épült fel a művelődési ház, amiben a település könyvtára is helyet kapott.

1960-ban a településen is megindul a mezőgazdaság kollektivizálása. 1981-82-ben megépült a község vízműve, ami lehetővé tette kb. 800 lakás vezetékes ivóvízhálózatra kapcsolását. Az ezt követő időszakban a lakosság főleg a mezőgazdaságból élt, s egyetlen munkáltatója a helyi tsz volt.

1990-ben a helyi önkormányzat a település további fejlesztését és lakosságmegtartó erejének fokozását tűzte ki céljául. Infrastrukturális beruházásokat hajtottak végre: kiépült a gáz-, és telefon-, fejlesztették az úthálózatot, az intézmények színvonalát, a kereskedelmi ellátást. 1994-ben adta be először a település a pályázatát, azonban csak a második nekifutásra sikerült megkapnia a városi rangot.

Ezzel hatalmas lehetőséget kapott a további fejlődésre, amit igyekszik is kihasználni. Itt működik az Ecsedi Báthory István Református Gimnázium és Kollégium. Sportéletének fellendítése, tömegsportmozgalma kiterjesztése céljából tervbe vette sportcsarnok és uszoda megépítését is. A település mindent megtesz azért, hogy minél több munkahelyet teremtsen.

Mezőgecse (ukránul Геча (Gecsa)) vagy Gecse: falu Ukrajnában, Kárpátalján a Beregszászi járásban.

Árpád-kori település. A település nevét először 1232-ben említik a krónikák. A község a Gecsey család ősi fészke már a 14. században népes és virágzó. „1464-ben Mátyás királytól nyert adomány alapján beiktattak a leleszi konvent által Gecsey Gergely, Márton, György és Bálint Gecse birtokába az összes királyi joggal együtt” – olvashatjuk a korabeli latin nyelvű iratokban. Földrésszel bírtak itt az elmúlt századok során a Tivadariak, a Kisfaludiak, a Peresek, a Bay, a Wass, a Bényei család. A 18. századtól kezdve mind több itteni birtokrész kerül a Kajdy nemes család kezére. „A hajdani fatemplom helyett az 1805. június 25-én kelt királyi engedélynél fogva Kajdy Lajos és neje, Ludányi Bay Teréz a mostani kőtemplomot és paplakot emelte az egyház számára, a fölszentelés 1817. szeptember 21-én Fazekas János lelkész idejében történvén” – írja Lehoczky Tivadar.

Református egyháza 1719-ben keletkezett, anyakönyve 1777-ben kezdődik.

Vályi András leírása 1796-ból: „GECSE. Magyar falu Bereg Vármegyében, földes Urai külömbféle Urak, lakosai reformátusok, fekszik Beregszázhoz három mértföldnyire, ambár határja könnyen miveltetik, és trágyázás nélkűl is mindenféle gabonát terem, piatzozása meglehetős van, a’ hol vagyonnyait el adhattya, szomszédságokban szőlö hegyek is vannak, a’ hol kézzel pénzt kereshetnek; de mivel legelője szoross, harmadik Osztálybéli.”^[1]

1851-ben Fényes Elek a következőket írja a faluról: „Gecse, magyar falu, Beregh vmegyében, ut. p. Beregszászhoz 2 órányira: 28 g. kath., 457 ref., 6 zsidó lak. Ref. anyaszentegyház. Földe igen termékeny; de legelője szűk. F. u. Kajdy, Gecsey, Bényey, s m.”^[2]

Az első világháború idején 66 férfit soroztak be, közülük heten elestek a harcokban. A második világháborúban hárman estek el. 1944 őszén 64 férfit hurcoltak el a málenkij robot során, közülük 24-en odavesztek.

Mikola (románul: Micula, ukránul: Мікула) falu Romániában, Szatmár megyében, Micula központja.

Mikola nevét 1339-ben már a mai alakjában írták, 1348-ban pedig Mykulaként.

A település a Mikolay család ősi birtoka, melyet 1216-ban Merc comes kapott II. Endre királytól hű szolgálataiért. E Merc comes Zothmar comesnek is nevezte magát. Fiai Micholay, Dezmér, vagy Dwsew és Fylpy.

1426-ban Mikola Dezmér fia IV. Béla király mellett harcolt, s elesett a Frigyes elleni harcban, a Lajtánál. A családot 1664-ben I. Lipót megerősítette birtokaiban, s Mikolayak egészen a 19. század közepéig maradtak a település birtokosai.

1717-ben a tatárok feldúlták a községet, és elrabolták Mikolay Györgyöt feleségestől, gyermekestől. Bagossy László azonban a Borsai szorosnál szétverte a tatárokat, s a többi fogollyal együtt ők is kiszabadultak.

A 18. században birtokot szerzett itt a Bagossy, Kölcsey, Mándy, Bodoky, Galgóczy család is.

1810-ben birtokosai Mikolay György és leányági rokonai: Csanáldy, Bagossy, Mándy, Baros, Szarvady, Császy, Bogdány, Kövér, Nagy és Papp családok.