A magyar határig elnyúló krasznaközi község Szatmárnémetitől 12 km-re nyugatra található, a DN 19, majd a DJ 60-as út mentén, a Szamos folyó bal partján. Három település alkotja a közigazgatási egységet, melyhez hozzá tartozik a községközponton, Vetésen kívül Óvári (Oar) és Újtelep (Decebal). A Romániában lezajlott legutóbbi népszámláláskor ennek a községnek 4475 lakosa volt. Nemzetiségi összetételét tekintve 48,78%-a románnak vallotta magát, 45,81% magyarnak, de ezen kívül jelentős roma (2,59%) és ukrán (2,56%) közösség él a községben. Ez utóbbi nemzetiséget figyelembe véve a községek közül Szatmár megyében a harmadik legnépesebb ukrán közösség Vetés községben él.
Vetés falu első említése 1238-ból való. A tatárjáráskor elpusztult, majd később újra települt. A Kaplony nembeli Vetési (Wethéssy) család birtokolta évszázadokon át, időközben a település többek között a leányági örökösödés miatt is számos birtokost nyert az említett család mellett. A szatmári vár közelsége miatt nagyon sok támadásban volt része, törökök, tatárok, lengyelek, a német várőrség pusztításától szenvedett, emellett pedig járványok is tizedelték lakosságát. Vetés település nevét a II. Rákóczi Ferenc nevével fémjelzett szabadságharc egyik eseményével kapcsolatban is említik. Rákóczi itteni táborából bocsátotta ki az ún. „vetési pátenst” 1703 augusztus 28-án, mely a kuruc seregben harcoló jobbágyokat és azok családjait mentesítette minden földesúri szolgáltatás és közteher alól.
A 18. század második felétől a lassú fejlődés időszaka következett, melyet aztán a világháborúk eseményei zavartak meg, jelenleg lakosainak száma 1834 fő.
Az elmúlt időket idézi református temploma, melyet 1460-ban építtetett Vetési (Wethéssy) Albert (1410?-1486?) veszprémi püspök, diplomata, kinek címere az épület déli falán található. A gótikus stílusban épült egyhajós templomhoz a tornyot később toldották. A falu másik temploma, az ortodox vallás híveit szolgáló, 1911-ben épült. A római katolikus istenházát 1960-ban építették, búcsúja Sarlós Boldogasszony napján van. A még romos állapotában is látványos Szerdahelyi kúria (1867-ben épült) hívja fel magára a figyelmet a településen.
A község gazdasági életét tekintve a megyeszékhely közelsége több nagybefektetőt is vonzott, egy ipari park is működik a közigazgatási egységben. Azon kevés falusi település közé tartozik, ahol gyakorlatilag nem létezik munkanélküliség. A nagyobb ipari létesítmények mellett kisebb kereskedelmi egységek is működnek a község településein, és mezőgazdasági termelés is folyik.
Kikapcsolódási lehetőségeket is nyújt, kisebb halastavai és a Szamos kitűnő horgászati célpont.

Az első információ erről a településről 1216-ból származik. András király adománylevélben a mai Mikola nevet viselő földet különleges érdemekért Merk grófnak adja.

András király adománylevélben a mai Mikola nevet viselő földet különleges érdemekért Merk grófnak adja.

1456-ban, V. László uralkodása idején tervezték meg ennek a földnek a címerét.
Mikola András 1657-ben öntött egy harangot, amelyen családja címere látható, amely ma is a helységbeli református templom tornyában áll.

E hely lakóit sem  nem kímélték a tatár sereg csatáinak forgatagától.
Később, 1897-ben ennek a helynek a gyermekei részesültek az első iskolában. Ezt népiskolának hívták, és a református egyház finanszírozta.

14 év után, 1911-ben jött létre az első állami iskola, amely a Református Iskolával párhuzamosan működött egészen 1948-ig, amikor az iskolareform minden más oktatási forma működését leállította.
Mikola község Szatmár megye északi részén, a várostól északra 13 km-re, a DJ 18-as úton található, vasúton is megközelíthető.

Szomszédos:

• északra Ukrajnával és Halmi községgel
• keletre Terebes és Egri községekkel
• délkeletre Botiz községgel
• délnyugat és nyugat Lázári községgel.

Magába foglalja a következő helységeket: Mikola, Új Berek, Új Mikola. Mikola városának első okirati tanúsítására 1216-ban került sor.Új Mikola eredetileg Mikola községhez tartozott, az 1950-es években vált külön helységgé.

Turisztikai látványosságo:

Mikolai református templom

Új Berki  halászat.

Szatmár megye északkeleti szögletében közel a hármashatárhoz egy község két faluja, Kökényesd és Csedreg ikertestvérként éli mindennapi életét. A trianoni békediktátum után az addig rajtuk áthaladó országút zsákutcává vált. Északon és nyugaton a román-ukrán határ, délen a Túr-folyó mint természetes választóvonal zárta le a község határát, csak kelet felé maradt nyitva az út, az addigi járási székhely, Halmi irányába. Ez a bizonyos fokú zártság, a faluközösségek összetartó ereje, a vallási közelállóság nagyban hozzájárult a hit tisztaságának megőrzéséhez, a vallási és világi hagyományok továbbéléséhez, mint más alföldi  falvakban.

E két településről elsőként a váradi Regesrtrum tesz emlitést. Kökényesd 1274-ben terra Kukynus, mig Csedreg 1319-ben Chudruk néven jegyzik be. Kökényesd már az 1400-as évek közepén templomos hely volt, melyet a római katolikus templom ötszögű szentélyének ma is álló kétlépcsős támpillérei bizonyitnak.

Halmi község, Ugocea megye központja, Szatmárnémetitől 32 km-re, a DN19-es úton található, vasúti kapcsolattal is rendelkezik a megyeszékhellyel. Az ukrán határon található, a megye egyetlen nemzetközi közúti és vasúti átkelőhelye a román-ukrán határon. Fizikai-földrajzi szempontból az Ugocsai-síkságon, az egykori egri mocsár területén található, a község közigazgatási területét a Tur folyó is érinti. Halmi városát 1217-ben dokumentálja a Regestrum Varadiense nevű dokumentum. A 13. században a Káta törzs birtokközpontja volt, a 15. században már oppidumként említik. Nagyobb területek a Surányi, Bornemissza, Perényi és Rátonyi családok, valamint több kisnemes birtokában voltak. A 16. században a város közelében vár állt az egri mocsárban, királyi engedély nélkül. 1548-ban a Surányi család pert indított az építtető ellen, akiknek sikerült visszaszerezniük a területet, és a várat lerombolták. A 19. századtól kezdve nagyszámú izraelita közösség telepedett meg a községben, a hozzá tartozó 1000 főt meghaladó létszám meghatározó elemmé vált a település életében. Az 1944-es deportálások után a közösség szinte teljesen megszűnt, a 2002-es népszámlálás nem regisztrált zsidó lakost. A 4767 lakos 55,8%-a románnak, 41,55%-a magyarnak, 2,41%-a romának vallotta magát, de még mindig csekély számban élnek németek és ukránok. 2005-ben megváltozott a község közigazgatási területe, Porumbeşti és Cidreag külön községet alkotott, Halmeu, Băbeşti, Dobolţ, Halmeu Vii és Mesteacăn helységek a régi közigazgatási egységben maradtak. A község faluközpontjának arculatát a református templom, a település legrégebbi épülete uralja. A római katolikus templom 1829-1834 között épült Hám János püspök alapítására, de a földrengés is megsemmisült, majd újjáépítették. A templomot Szent József tiszteletére szentelték. Az ortodox templom 1913-ban épült, eredetileg kápolnaként funkcionált, 1985-ben alakították át jelenlegi formáját. Halmi község a „Tur folyó” természetvédelmi terület része. A település legfontosabb bevételi forrása a mezőgazdaság és különösen az eperkultúra, amely országszerte híressé tette a községet. Az ország epertermelésének felét Szatmár megye adja, a megyén belül Halmeul a legismertebb termelő község. Itt található az Epertermelők Szövetségének központja is. Szintén figyelemre méltó a szőlőkultúra, a halmi borok megyei és országos szinten is híresek.

Hogy pontosan mikor alakult meg az első református gyülekezet a Németiben, erre nézve nincs konkrét adatunk. Az viszony tény, hogy Szatmár és környéke nagyon korán befogadta a reformáció tanait. Ennek konkrét bizonysága az a tény, hogy Szatmárnémeti közelében, Erdődön, 1545 – ben már protestáns zsinatot tartottak. 1554-1555 – ben újabb zsinatokat tartottak Óváriban, majd ismét Erdődön. Ezeken a zsinatokon dőlt el az, hogy a vidék a kálvini tanítást követi. Itt, Szatmárnémetiben az akkori templomban 1646-ban nemzeti zsinatot tartottak, melyen Geleji Katona István püspök elnökölt, és a zsinat munkáiban résztvett I. Rákóczi György fejedelem is. A templom előcsarnokában emléktábla őrzi ennek a fontos egyháztörténeti eseménynek az emlékét.

A jelenlegi templom alapkövét 1793 – ban tették le. Ennek állít emléket a szószék melletti  fatábla. A késő barokk stílusban épült templom 1802 – re készült el. A templom orgonáját Krémer János orgonaépítő mester készítette 1814 – ben.

A toronyban három harang hívogatja a hiveket a templomba. A nagyharang 1.200 kg súlyú, 1928 – ban Gyarakon öntötte Biszák József harangöntő mester. A középső harang 850 kg, a kisharang 500 kg súlyú, mindkettőt Kudzsiron öntötte Klein Oszkár 1925 – ben. A templomot körülvevő öntöttvas kerítés elemei 1880 – ban készültek Budapesten.

1836 – 1840 között épült fel a fiúiskola, 1847-1848 között pedig a leányiskola.

A lelkészi lakás 1831 – ben egy földrengés nyomán súlyosan megrongálódott. Helyreállításához a báró Wesselényi család nyújtott támogatást. Ezért látható az épület falán a Wesselényi család címere, mely túlélte az idők viharát.

Egyházközségünk ma kétezer lelket számlál.  Hétkezdő és hétzáró istentiszteletet tartunk minden hétfőn, illetve szombaton. Vasárnaponként két istentiszteletre várjuk a híveinket. A vasárnap délelőtti istentisztelet idejére az óvodás korú gyermekeket a gyermekmegőrző várja, ahol vallástanárnő és két dada foglalkozik a kicsikkel. Minden hétfőn délután Nőszövetségi bibliaórát tartunk, péntek délután ifjúsági foglalkozás van, szombat délelőtt pedig vallásórás korú gyermekeinkkel, illetve a konfirmándusokkal foglalkozunk.

Gyülekezetünkben rendszeresen tartunk ünnepélyeket fontos egyházi és nemzetünk kiemelkedő eseményeire emlékezve.

Nagypeleske (románul Peleș) magyarok lakta falu Romániában található, Szatmár megyében. Közigazgatásilag Lázári község része.

A falu nevét az oklevelek 1348-ban említik először az oklevelek, ekkor Pylyske, 1450-ben Nagypiliske alakban írták.

1234-ben Arnold comes – az Alsólindvai Bánfiak őse – klastromot építtetett ide, melyet Szent Margit tiszteletére szenteltek.

A település ősi birtokosai a Pylyskeyek voltak, akik már a 15. század elején kihaltak.

1437-ben birtokosa a szántai Becsky család volt.

1439-ben a Csernavoday családnak voltak itt birtokai. Még ebben a században birtokosok voltak itt a Csáky és Perényi család tagjai is.

1568-ban Miksa császár vásárjogot adományozott a településnek, egy fennmaradt oklevél szerint.

Nagypeleske a szántai Becsky család maradt egészen a 19. század derekáig, a település egy része pedig a rozsályi uradalomhoz tartozott.

A 19. század elején egyedüli birtokosa a tasnádszántói (szántai) Becsky család volt, melynek a környéken szép kúriája is volt.

A 19. század közepén a Buday és báró Sennyei családoknak volt földesurai voltak a településnek.

1892-ben a község jó része leégett egy nagy tűzvészben.

A trianoni békeszerződésig Szatmár vármegye Szatmári járásához tartozott, majd Romániához került.

A második bécsi döntés következtében 1940–1944 között ismét Magyarországhoz tartozott.

A 2010-es években európai uniós támogatásból összekötő út épült Zajtáig, de csak 2017-ben nyílt meg a határátkelő Magyarország felé.

Nagypalád (ukránul Велика Паладь (Velika Palagy / Velyka Palad’)) falu Ukrajnában Kárpátalján található,  Beregszászi járásban.

1332-ben Palad néven említik először. Kezdetben a rozsályi uradalom része volt. Majd a 18. századtól a Kereskényi, Szakadáthy és Kölcsey család birtoka. A Túr és a Batár patakok mentén fekvő falu 1984 lakosából 1967 (95%) magyar nemzetiségű. 1910-ben színmagyar falu volt, 1525 lakosából 12 vallotta magát németnek (1% alatti szórvány) a többi mind magyar volt. A trianoni békeszerződésig Szatmár vármegye Szatmárnémeti járásához tartozott.

Nagypalád reformációját a legelső vérbeli magyar reformátor, a „magyar Luther”-ként emlegetett Dévay Bíró Mátyás Szatmáron való működésének (1544–1545) tulajdonítják. A XVI. század második felében bizonyíthatóan az új hitet gyakorolta. Első név szerint is ismert tanító pásztora 1580-ban Makrai János volt.

1806-ban a 443 lelkes gyülekezetben Körösi István pap „ditséretesen” prédikált, Kis Bálint rektor a leányokat is tanította. 1944-ig hat osztályos református általános iskola működött.

1808-as krónika szerint „Kő temploma van, mely helyeztetett az helység közepén…. melynek nyugati végén kőből épült tornya vagyon. Ki által építtetett az nem tudatik, de ember emlékezetire a reformátusoktól békességben birattatott és birattatik”. A középkori eredetű gótikus templomot a XVI–XVII. században teljesen felújították. A XIX. század végére a templom állapota leromlott.

A jelenleg 700 ülőhelyes templomot 1913-ban építették neogótikus stílusban. A templomtoronynak a hajóba épített sarkai és a támpillérek klinkertéglából készültek. A templomot 1958-ban teljesen

felújították, 1983-ban pedig külsejét javították a hívek adományaiból. 1997-ben a toronysisak felújítására, 2000-ben a templombelső részleges restaurációjára kerül sor. 2001-ben új szőnyeg került a padlózatra.

A reformációt megelőző korból származó harangot 1915-ben ágyúvá öntötték. Ennek pótlására 1926-ban vásárolta meg az egyházközség Egri Ferenc kisgejőci harangöntő mester által bronzból készített 643 kg-os harangját. A másik bronz harangot 1882-ben Szatmáron öntötték.

Az egykor tekintélyes mennyiségű könyvtár és levéltári anyag zöme 1945-ben megsemmisült. Az anyakönyveket elkobozták.

A jelenleg használatban lévő parókia 1918-ban épült. Az előző nagyon régi, jóval kisebb parókián a század elején tűz pusztított. 1950-ben miután a lelkészt elhurcolták, az épület állami tulajdonba került.

1993-ban nyerték vissza rendkívül siralmas állapotban. 1996 őszére a gyülekezet nagy áldozatvállalás árán lakhatóvá tette. Azóta folyamatosan újul, szépül.

2005-ben felépült a parókia széles udvarán egy modern gyülekezeti ház. 2013-ban felújították a templomot.

Vásárosnamény város Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében található, Vásárosnaményi járásban. Hozzá tartozik 1969 óta Vitka, továbbá az 1939-ben Gergelyi és Ugornya egyesítésével keletkezett Gergelyiugornya

A település és környéke a régészeti leletek tanúsága szerint már ősidők óta lakott helynek számít, kora Árpád-kori település, első fennmaradt írásos említése 1214: Numen. A név német eredetű személynévből származhat, magyar névadással. A környék régóta lakott számos rézkori és bronzkori lelet tanúsága szerint.

Első ismert birtokosai a Lónyayak, akik a hagyomány szerint honfoglaló magyar nemzetség voltak. A Lónyay nevet a közeli Lónyáról vették fel, családi fészkük Nagylónyán volt.^[3] Legelőször tehát Namény neve tűnik föl, majd 1389-ben Ugornya, 1425-ben Gergelyi települést említik az oklevelek. 1418-tól már vásártartási joga is van, innen ered nevének „vásáros” előtagja. 1494-ben már mezővárosként van említve.

A Rákóczi-szabadságharchoz a Bereg és Tiszahát népe 1703-ban elsőként csatlakozott. II. Rákóczi Ferenc serege 1703. július 17–18-án itt, Naménynál kelt át a Tiszán, s a fejedelem innen szólította csatlakozásra a vármegyék nemességét.^[4]

Namény az 1700-as évek elejétől az Eötvös család birtoka volt, s birtokosai maradtak egészen 1945-ig. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban a főnemesi származású Eötvös család Naményban élő tagjai is aktív szerepet vállaltak: Tamás beregi főispán és Mihály nevű testvére kormánybiztosok lettek. A szomszédos Vitkán élő Doby testvérek néphonvédként harcoltak Bem seregében.

1923-ig, majd 1940–1944 között ismét Bereg vármegye része volt, a két időszak között, illetve 1945 után osztozott a Magyarországnak ítélt beregi rész közigazgatási változásaiban.

1978-ban nyilvánították várossá.

Nagykolcs (románul Culciu Mare) falu Romániában, Szatmár megyében, Kolcs község központja.

A településről az első írásos adatunk 1278-ból van, hogy a két Kolcs nevű település Kis- és Nagykolcs a Szamoson levő malmával együtt Kóch Simon fiáé és Kóch Márton fiáé, Györgyé és Péteré volt.

1278-ban a Kóch és Tussay családé volt.

1321-ben Kóch Péter birtokát hűtlenség miatt elvesztette. Nagykolch-ot, melyet ekkor Paplan Kolchyának is neveztek a Csomaközyek és Bagossyak kapták meg.

A Csomaköziek a részüket a XVIII. század végéig megtartották, majd azt a Bagossyak kapták meg. A Bagossyak mellett birtoka volt itt még a Schuller, Darvay, Diószeghy és a Pál családoknak is.

1882-ben a Bagossyak birtokainak felerészét Szerdahelyi Ágoston örökölte.

Az 1900-as évek elején nagyobb birtokosa Böszörményi Emil dr. volt.

Nagykároly (románul: Carei, korábban Careii Mari, németül: Großkarol, jiddisül קרולי/ קראלע Krole, Kruli) megyei jogú város (municípium) Romániában, Szatmár megyében

1264-ben már létezett és a Kaplon nemzetségbeli Károlyi család első birtokközpontja volt. Eredeti településmagja a mai kastély és a római katolikus templom között állhatott.

1346-ban a Károlyiaktól szombatonként hetivásár tartására kapott engedélyt, 1387-ben Zsigmond királytól ispánságot és pallosjogot kapott. Ennek dacára 1398-ban még mindössze három utcából állt. Az 1400-as években Károlyi Simon kezdte nagyobb településsé fejleszteni. 1418-ban királyi parancs rendelte el, hogy az ideköltözött jobbágyokat földesuraik nem követelhetik vissza. 1482-ben két országos vásár tartására nyert szabadalmat.

Károlyi Lancz László 1482-ben kezdte építeni várkastélyát. 1526-ban a várból indult el a Károlyiak bandériuma a mohácsi csatába.

Lakossága 1554-ben áttért a protestáns hitre. 1567-ben esperese aláírta a kálvini hitvallást. Református főtanodája működött. 1591-ben református zsinat székhelye volt, amely a Gergely-naptár bevezetése ellen tiltakozott.
Károlyi Mihály 1592-ben a török ellen a várat négy védőbástyával látta el, a vizesárkokat kiszélesítette, a megemelt védősáncot palánkokkal erősítette meg. A törökök egyszer ostromolták a várat, sikertelenül.

1598-ban még 276 adófizető család lakta, de a 17. században a császári katonaság többszöri pusztítása nyomán népessége megcsappant. 1615-ben II. Mátyás és Bethlen Gábor követei tanácskoztak a várban a Szatmár vidéki ellenségeskedések megszüntetéséről. 1622-ben ugyancsak a várban kezdte meg II. Ferdinánd és Bethlen Gábor a nikolsburgi béke tárgyalását.

Miután a Károlyiak a katolikus hitre tértek, hosszú pereskedések kezdődtek közöttük és a város református többségű iparos és nemes lakossága között. 1649-ben jezsuiták telepedtek le a városban.

1703-ban az erdélyi hadjáratából visszatérő II. Rákóczi Ferencet Barkóczi Krisztina feltartóztatta, és csak férje, az időközben a kurucok oldalára állt Károlyi Sándor parancsára nyitották meg előtte a vár kapuit. Rákóczi ezután 28 napig tartózkodott a várban, amely a továbbiakban a kurucok egyik központja lett. 1711-ben Károlyi Sándor és Pálffy János itt kezdték meg a tárgyalásokat a szatmári békéről. A béke után Károlyi megkezdte a település újranépesítését. Már 1712-ben megpróbálkozott 124 württembergi sváb család letelepítésével, de ők öt év alatt szétszóródtak. 1714-ben a Bobáld faluból 1672-ben odaköltözött románoknak a mai Hajdúvárosban családonként 27 hold földet és hajdúszabadságot adott. 1720 körül evangélikus szlovákok és görögkatolikus ruszinok települtek be. 1741-ben 49 román és 43 ruszin család lakta. 1720-tól költöztek be Galíciából zsidók is, akiknek már Károlyi Sándor alatt saját bírójuk volt, 1741-ben pedig Károlyi ötven telket adományozott nekik a későbbi Zsidóköz helyén.

1743-tól Károlyi Ferenc családonként 30-40 holdas birtokkal és kedvezményekkel csábította a sváb telepeseket. 1744-ben még csak hét sváb mesterember lakta. 1745 és 1747 között 31 württembergi és 31 környékbeli sváb gazda, 1748 és 1752 között 91 németországi és 38 Szatmár vármegyei sváb gazda költözött be. 1762-ben már 132 sváb családfőt számlált. 1774-ig újabb 17 sváb jobbágy és 49 zsellér érkezett Németországból, 31 jobbágy és 19 zsellér pedig a környékről.

Először 1717-ben a csizmadiák, szabók és szűcsök céhe alakult meg, majd 1735-ben a tímárcéh. 1765-ben gyógyszertárat alapítottak. 1784-ben a városban 370 kézműves 54 különféle iparágat gyakorolt, a leghíresebbek a gubacsapók és a tímárok voltak. A céhek nemzetiségi alapon különültek el: főként kisnemesi származású magyarok voltak a csizmadiák, tímárok, gubások és szabók, svábok a kovácsok, lakatosok és kerékgyártók, szlovákok a fazekasok és kelmefestők, zsidók a pékek, mészárosok, gyertyaöntők és szappanfőzők. 1774-ben 372 egésztelkes gazda (közülük 231 sváb), 18 örökös jobbágy, 347 zsellér (közülük 121 sváb) és 148 inquilinus lakta.

A Károlyi-kastély

1725-ben a piaristák gimnáziumot alapítottak; neves rektorai között: Keszthelyi László, valamint boldogfai Farkas Lajos, aki 1796 és 1799 között töltötte be ezt a tisztséget. 1754-ben a Károlyiak védnökségével Szatmárnémeti Pap István nyomdát állított föl Nagykárolyban. 1838-ban Gőnyei Gábor sajtója alól került ki az első román nyelvű nyomtatvány Szatmár vármegyében, Constantin Alpini Ioan Lemenyhez intézett üdvözlő versezete.

1780-tól Szatmár vármegye székhelye. 1828-ban 11 ezer lakosa volt, közülük 1800 zsidó. 1834-ben földrengés sújtotta. 1836-ban kaszinó, 1840-ben aggmenház, 1845-ben kórház létesült. A 19. század közepén évi hét országos vásárt rendezett. A sváb, ruszin, román és szlovák lakosság a 19. század folyamán nyelvében elmagyarosodott.

1858-ban alapították a dohánybeváltót és a dohányfermentáló üzemet („fábrika”), amely egészen a 20. századig a város egyik fontos üzeme maradt. 1871-ben rendezett tanácsú város címet nyert, ugyanezen évben elkészült a Nagykárolyt Szatmárral és Debrecennel összekötő vasútvonal (1887-ben ehhez csatlakozott a Nagykároly–Sarmaság–Zilah, majd 1905-ben a Nagykároly–Mátészalka vasútvonal). 1887. május 6-án a város nagy része leégett, ezután alakult ki a belváros mai, rendezett képe. A híres piarista algimnázium mellett 1883-tól leányipariskola, 1893-tól polgári leány-, 1913-tól pedig polgári fiúiskola is működött. 1885-ben alapították a Nagykároly és Vidéke című politikai hetilapot, 1886-ban a városi ipartestületet, 1900-ban a Kölcsey Múzeumot, 1901-ben a város állandó színtársulatát (1908-tól önálló épülettel), 1905-ben a papírgyárat. 1904-ben vezették be a villanyvilágítást.

A zsidóság 1869-ben a status quo ante irányzathoz csatlakozott, de közülük 1881-ben kivált egy ortodox hitközség, amely 1883-tól egy később híressé vált jesivát is üzemeltetett. 1925-ben az ortodox hitközségből is kivált egy haszid csoport. 1934-től két híres jesivája is működött.

A román hadsereg 1919. április 18-án vonult be. 1923-ban megszüntették a piarista gimnáziumot, helyette felállították a román–magyar, majd román–német tannyelvű Vasile Lucaciu Líceumot, a polgári leányiskolát román tannyelvű algimnáziummá alakították, a polgári fiúiskolát pedig megszüntették, helyette inasiskolát hoztak létre. 1930-ban román tanítóképző is létesült. A két világháború között a szatmári svábok „visszanémetesítése” céljából itt működött a Gau-Amt elnevezésű német propagandaegylet. 1926-ban elveszítette megyeszékhelyi rangját és Szilágy megyéhez csatolták (1968-ban került vissza Szatmár megyébe).

A két világháború között új ipari üzemek alakultak. Így 1928-ban a Rekord gombgyár, amely 1960-ig működött. 1933-ban hozták létre az Ardealul olaj-, szappan- és vegyigyárat, amely a kommunista hatalom alatt is az egyik legfontosabb üzeme maradt. 1960-tól fő termékei az étolaj, az ipari olaj és az olajpogácsa voltak. A második világháború előtt ezeken az üzemeken, a papírgyáron és a dohányfermentálón kívül még három téglagyára, három malma és egy vajgyára is működött.

1936-ban a helyi Törekvés sportegyesület futója, Nemes Ferenc egyedüli atlétaként képviselte Romániát a berlini olimpián.

1944. október 25-énvonult be a román és a szovjet hadsereg. A háború után még hat évig határzár alatt állt. 1948-ban egy mindössze néhány évig működő magyar tanítóképzőt, 1952-ben pedig egy magyar líceumot alapítottak, amelyet 1959-ben összevontak a román líceummal.

A kommunista hatalom évtizedei alatt több új lakótelepet, összesen mintegy ötezer lakótelepi lakást építettek föl. Legfontosabb új ipari üzemei az Unio gépgyár (1977, kazánok, vasöntvények) és a Kraszna bútorgyár (1972) voltak, de létesült kekszgyár (1971), fonoda (1971), kender- és lenfeldolgozó (1972), konzervgyár (1977), tejporgyár (1977) és cukorgyár (1986) is. Az 1981-ben alapított juhtenyésztési kutatóközpontban Romániában egyedül foglalkoztak az erdélyi merinó juhfajta nemesítésével.

1995-ben kapott municípiumi rangot.